Furcsa érzések kavarognak most bennem. Ez a blog eredetileg azért indult volna, hogy a bullet journaal segítségével kicsit összekapjam magam és megmutassam neked is, hogyan járom be ezt az utat. Az igazság: egyre kacskaringósabban. Nem tudom eldönteni, hogy én írom a bullet journaalt vagy a bullet journaal ír engem. Olyan szimbiózisba kerültem vele, ami egy külső szemlélőnek talán betegesnek tűnhet, de ez már nem is érdekel. Az érdekel, hogy az életem gyökeresen megváltozott.
Elkezdtem figyelni magam és másokat is. A megfigyelésből következtetések születtek: mi az, amitől boldogságot érzek, mi az, amitől békét elégedettséget, elhivatottságát, motivációt. Ezekből a következtetésekből aztán döntések lettek, hogy mi az, amin változtatnom kell ahhoz, hogy minél több pozitív élményben, érzésben legyen részem. Nem úgy kell elképzelned ezt, hogy elhatároztam, holnaptól olyan türelmes leszek, hogy vígan hagyom, hogy a hátamon fát hasogassanak. Kicsiben kell kezdeni.
Eldöntöttem, hogy mivel állandóan fáradt vagyok, mert nem alszom ki magam, este 11 után nem nyomkodom a telefonom vagy a tabletem. Amint rájöttem, hogy ez kivitelezhető, megfogant a fejemben a gondolat, hogy lefekhetnék akár hamarabb is. Vannak esték, amikor 10-kor már ágyban vagyok. Érzem és látom is a különbséget a kipihent és fáradt Nóri közt.
Mindez a kipihentség és odafigyelés magamra, meghozta azt az eredményt, hogy elkezdtem fontos lenni saját magam számára. Már nem csak másokért, a nekik való megfelelésért és a jó szavukért élek, hanem azért, hogy boldoggá és elégedetté tegyem saját magam. Nagy mérföldkő erre rájönni, úgy hiszem.
A legnagyobb változtatást viszont egy hosszúra sikeredett nap után sikerült eszközölnöm. Eldöntöttem, hogy utazni akarok. Olcsón. Regisztráltam hát couchsurfingre. Mi ez? Egy olyan oldal, ahol az emberek a kanapéjukat ajánlják fel más utazóknak. Veszélyes? Nyilván ésszel kell csinálni, de tájékozódhatsz az emberekről korábbi vendéglátójuk vagy olyan személyek által, akik már megszálltak náluk. A döntés csak rajtad áll, kinél szeretnél aludni. Illetve az illetőn, hogy ő vendégül szeretne-e látni téged. Nagyjából 2 hete regisztráltam, akkor Bécsbe “foglaltam” szállást, a vendéglátóm már másnap jóvá is hagyta. 28-án megyek és már nagyon-nagyon be vagyok sózva.
Múlt hétvégén jelentkezett be egy dán srác, hogy a héten alhatna-e itt 3 éjszakát. Belementem, nagyon jó értékelései voltak. Ő épphogy csak távozott, egy francia fiú keresett meg, hogy tudnék-e neki szállást adni egy éjszakára. Először visszautasítottam, mert annyira beleadtam mindent a dán fiú vendéglátásába, hogy iszonyúan fáradt voltam és úgy éreztem szükségem van a pihenésre. Végül mégis igent mondtam. Miért?
Épp elkezdtem olvasni Vigh Bori Hogyan menjünk világgá című könyvét és egy érdekes kis történetnél tartottam. Bori elhagyta a bankkártyáját és éppen annyi pénze volt, hogy a szállását, egy hajóutat vissza oda ahonnan indult és valami minimális reggelit ki tudjon fizetni magának. A szálláson találkozott egy német lánnyal, elmesélte neki, mi történt, a lány pedig felajánlotta, hogy kölcsönad neki némi pénzt. “A lehető legmagasabb összeget vette le a kártyájáról.” A német lánynak teljesen természetes volt, hogy akár pénzzel is segítsen valakinek. Ahogy Bori mesél a lányról:
“Mindenkivel előfordul, hogy bajba kerül és azért vagyunk emberek, hogy segítsünk egymásnak. Azt is hozzátette, hogy ha véletlenül nem adom meg, akkor csalódik, de eszébe sem jutna, hogy ne adjon nekem pénzt azért, mert esetleg csalódnia kell és nem adom meg. Fé mindezt mosolyogva mondta. Fé, ez volt a neve. Spanyolul azt jelenti: hit.”
Bevallom, elszégyelltem magam. Valaki segítséget kért tőlem és én elutasítottam, mert fáradt vagyok. Elkezdtem viaskodik magammal, hogy kövessem azt az ösvényt, aminek a táblájára az van írva, “Ami neked jó”, vagy vegyem észre a jelet és egy kicsit térjek oda vissza, hogy segíts másoknak. Kompromisszumot kötöttem magammal. Felajánlom a szállást éjszakára, de a hétvégét pihenéssel töltöm, egyedül. Menjen, nézzen addig várost, foglalja el magát, majd este elmegyünk közösen valamerre. És tudod mit? Nem problémázott ezen. Elfogadta, sőt hálás volt a vendégszeretetemért.
Teljesen más volt, mint a dán fiú, Sune, aki már végigutazta Ázsiát és szeptemberben megy is vissza Bangkokba, hogy ott aztán munka után nézzen és angolt taníthasson. Sune mesélt, mesélt, mesélt, én pedig hallgattam, hallgattam, hallgattam. Ami egyrészt érdekes volt és úgy érzem, hogy kicsit jobban megismertem én is Dániát. Másrészt furcsa volt számomra, hogy nem nagyon kérdez Debrecenről, Magyarországról, rólam, holott az édesanyja egyébként magyar származású. Persze azt is tudom, hogy Debrecen nem tartogat akkora meglepetéseket egy olyan embernek, aki már volt szafarin Afrikában vagy éppen Petrában sétálgatott.
David ezzel szemben kérdezgetett és tetszett neki a fesztiválhétre készített falfestés és épületvetítés. Nem nevezném magam lokálpatriótának, de úgy gondolom, hogy még a legegyszerűbb városban is meg lehet látni a szépet. Biztosan hozzájárul ehhez az is, hogy David útja az önkénteskedésen alapszik, legtöbbször munkáért cserébe kap szállást és élelmet.
Két teljesen más emberrel ismerkedtem meg, abban viszont nem térnek el, hogy mind a kettejük által élményekkel lettem gazdagabb. Rengeteg élménnyel, pedig városon kívülre nem is tettem a lábam. Tapasztaltam is. Amikor korábban nézegettem a képeket világutazókról, ahogy a képeken a hátizsákjukkal pózolnak, mindig motoszkált bennem a gondolat, hogy “Hah, persze. A képen kívül meg még ott a rengeteg cumó, ami kell.” De higyj nekem, a legszükségesebbek tényleg beleférnek egy hátizsákba. Azóta is csak pislogok körbe a szobámban, hogy mennyi fölösleges kacatot felhalmoztam már. Gondolj csak bele! Tényleg kell az a 35. fölső, csak azért mert akciós? Vagy a harmadik parfüm, mert jó az illata és szintén csudaakciós? Magamon is meg vagyok rökönyödve, de tudom azt mondani erre, hogy nem és nem következik ezután semmilyen “de” szócska.
Visszatérnék az eredeti felvetéshez, mi ennek a blognak a célja? Nem ez a legelső poszt, több bejegyzést is írtam már, csak nem tettem közzé, mert “vártam, hogy gyűljön még a történet”, “hogy csiszolódjon még a stílusom”, “mert jaj, mit fognak szólni mások”, stb. Nos, a történet gyűlik magától, csak le kell szépen írni. A stílusom pedig akkor fog csiszolódni, ha írok. Az meg hogy, mit fognak szólni mások… amit akarnak. Arról pedig fogalmam sincs, hogy miről fog szólni ez a blog, csak azt érzem, hogy mennem kell, csinálnom kell és írnom kell. Most jó úton haladok.
