Jelentem, élek. De még mennyire, hogy élek! Egy éve ilyenkor még csak gondoltam rá. Néha elővettem a gondolatot, leporolgattam, majd visszatettem a könyvek mögé porosodni, hogy ne is jusson eszembe. Mert azt hittem, hogy túl gyáva vagyok hozzá. Meg nekem úgyse menne, biztos bajom esne, nem nekem való ez. Most pedig itt vagyok, túl a tűzkeresztségen, legnagyobb sérülésem a napégés. De nem húzom tovább az időt, ez a misztikus dolog: a stoppolás.
Terveztem én, hogy menni kellene még idén nyáron, de mindig közbejött valami, leggyakrabban a kifogások. Aztán szemezgettem a naptárammal, megláttam, hogy “Hohó, hát itt hosszú hétvége lesz! Ezzel csak kellene kezdeni valamit!” Úgyhogy gyorsan megbeszéltem egy tokaji ismerősömmel, hogy mi lenne, ha meglátogatnám. Azt mondta, szabad a pálya.
Így hát szedtem a sátorfám szombat reggel, elkészítettem egy csinos kis Tokaj feliratot és nekivágtam az út szélének. Meglepő módon itt Debrecen határában kellett a legtöbbet várni. 30 percet állhattam ott nagyjából, amikor felvett két úriember. Hamar megtudtam, hogy Hajdúhadházra igyekeznek hittérírétői céllal. Az első gondolat, ami ekkor eszembe jutott “Akkor titeket az Isten küldött!” Ők ezt hangosan ki is mondták. Bájosan elmosolyodtam a hátsó ülésen, nevetni nem mertem. Bár valljuk be, van ebben némi komikum. Nekem legalábbis volt.
Előre bocsátom, hogy még ha most úgy is tűnne, viccet akarok ebből csinálni, akkor ennek ellent kell mondjak. Kivételesen most teljesen komoly vagyok a témával kapcsolatban.
Nem szándékom senkit spirituális vagy vallási maszlaggal traktálni, de csak egy gondolat erejéig, milyen érdekes, hogy életem első stoppolásánál az első fuvarosomat Isten küldte. Bizonyos szempontból. Ennyi is volt, abbahagytam.
Kicsit beszélgettünk, kérdezték merre tartok, mi céllal megyek. Kedvesek voltak egyébként, imádkoztak értem, meg is áldottak!!! Csak hogy teljesen el tudjátok képzelni a szituációt: az anyósülésről hátrafordult egy velem nagyjából egykorú srác, megfogta a kezem, behunyta a szemét és elmondott értem hangosan egy imát. Ez a pillanatkép vicces, de abban a pillanatban tényleg megindító volt. Mintha kaptam volna egy zöld jelzést az élettől.
Hajdúhadháznál végül kitettek és épphogycsak belemelegedtem a stoppolásba, arra lettem figyelmes, hogy heves karlendítésekkel integetnek nekem egy autóból. Majd azzal a lendülettel tovább is hajtott. Gondoltam is magamban, hogy “dejófejvagyaklímáskocsiban,ittcsak31fokvanéppenanapon”. Eltelt egy-két perc, majd megállt mellettem egy autó, a benne ülő fiatal srác pedig azt ajánlotta, hogy Nyíregyházáig el tud vinni. Ő volt az, aki az előbb integetett nekem, visszafordult értem. Bepattantam, már azzal is előrébb voltam. (A bepattantamot úgy kell érteni, hogy minden alkalommal figyeltem a rendszámot és küldtem tovább egy közeli ismerősnek. Ezzel persze nem védem meg magam semmitől, de ha bármi lenne velem, akkor tudják kit kell keresni. Illetve a sofőrök is kérdezték, hogyan védekezek, hisz egyedül stoppolok lányként. Ekkor elmondtam nekik ezt a kis módszert, hümmögtek rajta egy kicsit, de elismerték, hogy jobb, mint a semmi.)
Mivel ez a bejegyzés most a stoppolásról szól, pár szóban életem második fuvarjáról, ahol az engem felvevő személy egy focista. Amikor elhangzott a tény, hogy hivatásos játékos, bevallom legbelül bepánikoltam. Úristen, ott ülök egy hivatásos focista autójában, bemutatkozott, hát lehet, hogy ismernem kellene! Mivel nagyon kifinomultan és jól kezelem az ilyen helyzeteket, töredelmesen és valószínűleg őszinte rémülettel a tekintetemben bevallottam neki, hogy “hmm, akkor lehet ismernem kellene téged, de ne haragudj, nem vagyok otthon a foci világában.” Cuki volt, ezen kuncogott egyet és azt mondta, ne aggódjak, nem kell ismernem. Belegondolok ebbe a helyzetbe, nem tudom ezen miért voltam ennyire megfőve. Jót beszélgettünk, felajánlotta azt is, hogy elvisz Nyíregynek arra a részére, ahol Tokaj felé visz az út.
Nyíregyen egy matek-fizika szakos végzettségű tanár vett fel, a Bükkbe tartott túrázni. Először egy kicsit tartottam tőle, meglehetősen határozott ember benyomását keltette, meg is szeppentem kicsit. Megjegyezte kicsit később, hogy látszik rajtam, hogy nem vagyok annyira nyitott, kicsit mintha félnék is. Kérdezte ő is mi célból stoppolok, mik a terveim, végül jót beszélgettünk és megszívlelendő tanácsokkal látott el. Hálás vagyok, hogy vele is összesodort az élet.
Így pedig megérkeztem Tokajba, ahol kis városnézés után már találkoztam az ismerősömmel és az ő egyik ismerősével, aki szintén látogatóban volt Tokajban. A nap hátralevő részét kenuzással töltöttük és gyönyörködtünk az arra repülő jégmadarakban. (Megjegyzés: a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnek vannak szép kis kitűzői, amik minimális adományért cserébe átvándorolnak a táskádra vagy ahova irányítod őket.) Sose kenuztam még, de mindenki próbálja ki, nagyon nagy élmény. Egy stégnél megálltunk csobbanni egyet, ahol ismét volt egy kis Nori-moment. A stég szélén ültem és arra gondoltam, hogy szép lassan beeresztem magam a vízbe. A műveletet elkezdésével a sodrás bevitte a lábamat egy kicsit a stég alá, így olyan gyönyörű és nőiest hasast prezentáltam, amit öröm volt nézni. Este aztán sült halat ettünk sültkrumplival és eltettük magunkat másnapra.
Ma pedig Tarcalra tekertünk át és élveztük a tájat kétkeréken. Napsütés, meleg, jó társaság, bányató, Áldó Jézus szobor, jól elkapott pillanat. Ennyi kellett a mai jó napomhoz.
Egy óra körül aztán ismét az aszfalt forrósága felé vettem az irányt. Egészen egy perce állhattam a Debrecen feliratot szorongatva, amikor már meg is álltak, hogy felvegyenek. Kellemes út volt, bár az úr egy kissé gyorsan hajtott, de legalább gyorsan Debrecen határába értem, Pallagra. Itt sem vártam sokáig, öt percen belül felvett egy strandra igyekvő pár és 15 perc múlva Debrecenben voltam.
Miért is fókuszáltam most ennyire a stoppolás mibenlétére és történéseire? Mert nagyon sokáig féltem tőle, nagyjából egy évig. Aztán hirtelen felindulásból döntöttem, hogy nem szenvedek tovább a kétségeimmel, hanem ha ki akarom próbálni, akkor hajrá, ki kell próbálni. Megismertem pár érdekes embert, kaptam tőlük tanácsokat az utazással kapcsolatban, jót beszélgettünk. Magamévá tehettem olyan emberek látásmódját, akikkel “hétköznapi” körülmények között lehet nem is beszélnék. Nem azért, mert ijesztőek vagy bármi más baj lenne velük, csak az élet más területein mozgunk.
Amire még ráébresztett ez a hétvége, hogy iszonyatosan hálás vagyok. Hálás vagyok azért, hogy megvan a szabadságom, hogyha ki szeretnék kicsit mozdulni, akkor nincs fizikai, politikai vagy bármi más korlátja annak, hogy ezt megtegyem. Hálás vagyok azért, hogy ilyen kedves és segítőkész emberekkel ismerkedhettem meg. Visszaadja az emberekbe vetett hitem. Hálás vagyok, hogy volt, aki várt Tokajban és rám szánta a napját. Végül, de talán nem utolsó sorban magamnak is hálás vagyok, hogy végre megtettem ezt a lépést. És nem volt nehéz, csak azt a döntést meg kellett hozni. Tudom, hogy ez másnak nem olyan nagy valami, stoppolni egy másfél órás útra belföldön. De ez félelmem volt, a lehetetlenségek ne továbbja, a veszélyek kifogyhatatlan katlanja... stbstb, értitek.
Ilyesmiken gondolkodom, amióta hazaértem. Már nem a félelmeim, kétségeim minél riasztóbb megfogalmazásán, hanem hogy milyen érdekesek a bennünk rejlő lehetőségek. Hogyha van valami, ami ennyit motoszkál a fejemben, de mindig csak elhessegetem, aztán mégis megcsinálom és realizálódik, hogy képes vagyok rá, akkor mennyi minden lehet még bennem, ami csak arra vár, hogy elengedjem és éljem az életem? Amilyennek elképzelem.
És neked? Milyen álmod vár arra, hogy valóra váljon?
