Ott kezdeném a történetem, hogy két éve kaptam az öcsikéimtől egy felnőtt kifestőt, tudjátok, amik mostanában olyan divatosak. Belelapoztam a könyvbe, elámultam, hogy mennyire ismernek a testvéreim, mert ez aztán tényleg a nekem való ajándék volt. Alig vártam, hogy színes ceruzákat, filceket vegyek és teleszínezzem az egészet.
Már az elkövetkező napokban megvettem a filcet, nagy lelkesedéssel leültem az asztalomhoz, rámeredtem az üres oldalakra és csak néztem. Egy sóhajtás után megállapítottam, hogy ezek a rajzok az én kontárkodásom nélkül is milyen szépek, kár lenne őket elrontani. Egy darabig még bambultam, majd az egyik virágos képen kiszíneztem egy levelet. Nem viccelek: egy egész levelet, az utolsó erezetig. Csak hogy tovább árnyékoljam a képet, ez nagyjából 4 mm2-nek felelt meg. Becsuktam a könyvet és elkezdtem sorozatot nézni.
Ugrok az időben, 2017 nyara. Kilábalóban egy - hogy is mondjam - szar időszakből, de mint elkötelezett mazochista még olykor vissza-visszacsúszva.
Este volt, ismét a magasztos szóval élve, egy szar nap után ültem az ágyamon, néztem ki a fejemből és a szemem megakadt a kifestő gerincén. Lekaptam hát, ismét belelapoztam, gyönyörködtem, éreztem, hogy nincs mese, színezni kell. És színeztem. Kikapcsoltam. Legalább nyolc helyen lett filctollas az ágynemű, #dehát #kitérdekel. Miután az agyam elcsendesedett, elkezdtek maguktól jönni a megoldások a problémáimra. Persze a világmegváltástól még bőven messzeálltak, de megnyugvást hoztak. Ekkor indult el a kreativitáslavina.
Azon a héten még színeztem, sokat. Olvastam végre megint, rengeteget. Gyanútlan netezgetés közben rátaláltam a Bullet Journaalra (erről majd később). A fejemben rend lett, vágyak fogalmazódtak meg, tervek születtek. Túl sok is, most azok között pakolászom. És mindezt miből? Hogy mertem színezni.

Hogy túlságosan magasztos-e a konklúzió, azt mindenki döntse el maga, de számomra ez egy remek példa az életre. Adott egy kifestő, tele szebbnél szebb képekkel, formákkal, amiket szeretnénk magunkévá tenni a mi színeinkkel, de félünk hogy elrontjuk. Hisz olyan szép az már egyébként is a maga csupaszságával. Pedig merni kell, el kell kezdeni a színeket használni. Arra van az a könyv, hogy nyomot hagyjunk benne. Gondoljunk bele, mi lehet a legrosszabb? Nem illenek majd össze a színek, kimegyünk a vonalból? Attól lesz csak egyedi. Egyébként pedig az én könyvem, majd ha nem tetszik, akkor lapozok és senkinek egy rossz szava sem lehet. Mert az élet is pont ugyanilyen.